3. Vezetési problémák a szövetségben A Magyar Asztali-labdarúgó Sportszövetség megalakulása minden gombozót nagy örömmel töltött el. Azonban kissé olyan képet festett magáról az asztali-labdarúgók társadalma, mint a gyarmati sorból frissen felszabadult afrikai ország, ahol nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. Mivel nem voltak a játéknak sportági hagyományai, így természetes, hogy nem álltak rendelkezésre képzett edzők, sportvezetők sem. Az asztali-labdarúgó szervezetek, a sportág asztali játék volta miatt, illetve a tevékenység teremben űzhetőségéből adódóan általában kulturális, vagy oktatási intézményekhez kötötten működött. Ez által a szövetség tagságát alkotó tagszervezetek több mint kétharmada nem sportkörnyezetben működött. Nem csoda hát, hogy sporttevékenységük jogi, gazdasági, szociológiai, menedzsment összefüggéseit, követelményeit nem ismerték vagy nem értették. Ez pedig súlyos következményekkel járt működésük hatékonyságára. Tovább nehezítette a sportág helyzetét, hogy a képzetlen, tájékozatlan klubvezetők, még a kapott információikat sem osztották meg saját tagságukkal, akik ez által még vezetőiknél is tájékozatlanabbak voltak sportügyekben. A szakosztályokban pedagógiai nevelés sem folyt, ami pedig sok fegyelmi problémát, valamint a sportág külső megítélését rontó eseményeket, viselkedési formát eredményezett a rendezvényeken. A szövetség vezetése pedig - tüneti kezelésként - újabb és újabb szigorító intézkedéseket hozott, amit ugyan ímmel - ámmal betartottak a versenyzők, de a mélyben tovább feszültek az ellentéteket a vezetés és a tagság között. Így tudott táptalajra lelni az informális kisközösségek kusza érdekkapcsolati rendszerében az egyes csoportok hangadó személyiségei által terjesztett demagóg, a tagság hagyományos hobbitevékenysége szintjén megrekedt, elavult, a fejlődés útját álló régi normákat védelmébe vevő, a szervezeti rendet és a kialakulóban lévő belső kultúrát bomlasztó kommunikációja. Egy sportszövetségben szerencsés, ha kialakulnak a kommunikációs csatornák a szövetség felső vezetése és a tagság között. Az pedig még szerencsésebb, ha további kommunikációs csatornák rendszere alakul ki a felső vezetés és a szakbizottságok között, továbbá a szakbizottságok és a tagság között. Ezen felül pedig működik a visszacsatolás a versenyzők irányából a számvizsgálókon keresztül egészen a felső vezetéshez. Az viszont nem kívánatos, ha a csoportnormák sorozatosan szembekerülnek a szervezet által megfogalmazott normákkal, mert ha ez az ellentét antagonisztikussá válik, akkor két dolog történhet. A konfliktusban érintett csoport, illetve tagjaik vagy elhagyják a szervezetet, mivel nem tudják elérni a belépéskor remélt céljaikat, vagy pedig maradnak ugyan, de nem rendelik alá magukat teljes egészében a szervezet által megfogalmazott viselkedési normáknak. Ez előbbi a szervezet sorvadását, az utóbbi viszont szervezeti struktúra sérülését, a működési hatékonyság jelentős csökkenését, végső soron pedig a teljes anarchiát eredményezheti. Egy sportágban mindig vannak érdekellentétek, amelyeket egy képzett, rutinos vető kezelni tud. A Magyar Asztali-labdarúgó Szövetségben az okozta az alapvető gondot, hogy a klubok és tagságuk, a hobbijukból egyik pillanatról a másikra, egy követelményekkel, kihívásokkal teli sportágban találták magukat. Egyszerre szerettek volna kikapcsolódva egy jót gombozni, de közben elvárták az anyagi segítséget költségeik csökkentésére, vagy megszüntetésére. Elvárták továbbá a sportolóknak kijáró bánásmódot, a helyenkénti sztárolással együtt, és az ehhez illő megkülönböztetett médiafigyelmet. Nem örültek azonban, és talán nem is vették komolyan az ezzel járó kötelezettségek teljesítését. Nem akartak szabályokat tanulni, kényelmetlenségekkel járó sportbéli elvárásoknak megfelelni, s az ezzel járó többletköltségeket vállalni. Egyszerre óhajtották a hobbi szintű szórakozás élményét, valamint az élsport anyagi és erkölcsi előnyeit, ami egy versenyrendszerben nem fér össze. Még inkább nem fér össze a látványsport követelményeivel. Ezt az ellentmondást kellett volna a szövetség vezetésének tudatosítani, majd feloldani és a sok lelkes társadalmi munkás energiáját a sportág fejlődésének szolgálatába állítani. A sportágat irányító, nemzetközileg is elismert szakmai tudású elnök azonban elveszett a sportszakmai és a financiális feladatok tengerében és nem ismerte fel, illetve nem tudta kezelni a vezetési problémákat. Az elnök, hasonlóan képzetlen vezető társai feladatai közül túl sok végrehajtó tevékenységet vállalt magára ahelyett, hogy az irányító tevékenységét látta volna el megfelelően. Nem lévén semmilyen vezetői képzettsége, illetve gyakorlata, ezért nem vehette figyelembe a formális szervezet működésének azon alapelvét, hogy alapvető fontosságú a megfelelő kommunikációs csatornák kiépítése. S ha ez önmagától kiépülve torz rendszerré alakul, akkor az informális csoportok saját érdekeiktől vezérelt, össze nem hangolt érdekérvényesítő tevékenysége megbéníthatja a formális szervezet működését. Sajnálatos, hogy ez az állapot, amely a Magyar Asztali-labdarúgó Szövetség belső struktúrájában kialakult, teljesen aláásta a szervezet formális szervei működésének hatékonyságát és bomlasztó hatással volt a belső kultúrára. Kész csoda, hogy ilyen körülmények között is látványos fejlődést volt lépes produkálni a sportág. Ráadásul nem csupán hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is. A szövetség vezetése - ha jelentős késéssel is, de - felismerte, hogy ebből a zsákutcából a teljes vezetői gárda képzése, illetve a tagság általuk történő továbbképzése és pedagógiai nevelése a kiút. Egy belső tanfolyam megszervezésével, a sportvezetőkkel szemben támasztott legalapvetőbb követelményekre kívánták felkészíteni a klubvezetőket. A szövetség elnöke pedig személyes példát mutatott azzal, hogy jelentkezett, illetve felvételt nyert a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karára, a sportmenedzser szakra. Természetesen idő kell, amíg az eredmények beérnek, de első jelei láthatóak. A szövetség demokratikus, önkormányzatiságon alapuló működési szabályai lehetővé teszik, hogy a szervezeten belüli érdekképviseleti rendszert a vezetők szinkronba hozzák az informális csoportok spontán érdekérvényesítő tevékenységével. Ezek a csoportok eddig - ha nyíltan nem is túl gyakran, de tudat alatt számtalanszor - szembefordultak a sportág filozófiájával és negatív hatást gyakoroltak ezzel a helyes irányba haladókkal. De hogy mi is a helyes irány, azt a vezetés is csupán ösztönösen érezte, nem is csoda hát, hogy elképzeléseivel nem tudott teljes mértékben azonosulni a tagság. A képzettebb vetőség azonban képes megoldani ezeket a feladatokat, amelyek során világos, vállalható célokat állítanak a tagság elé. Mára már kitisztulóban van a helyzet a sportágban. Közérthetőek az elvárások, amelyek a szektorlabdát játszók sportolói tevékenységét szabályozzák. Azok pedig, akik nem feltétlenül kívánnak ebben a rendszerben részt venni, számukra ott marad a sportág szabadidősportként való űzésének lehetősége.